O tradutor cleptomaníaco: conto de Dezsö Kosztolányi



Dezsö Kosztolányi (Szabadka, Império Austrio-Húngaro, atual Subotica, Sérvia; 1885-1936) foi um escritor, poeta, jornalista e tradutor húngaro.


Publicado em 1933, sua obra Kornél Esti apresenta um protagonista homônimo, tido como um alter ego fictício do escritor (similar ao Sr.Cogito que o poeta Zbigiew Herbert fundaria também para si anos mais tarde), algo entre uma persona e um doppelgänger que concentra suas tendências rebeldes e anárquicas reprimidas pelos costumes e exigências sociais. Por sinal, as datas de nascimento de ambos - Dezso e Kornél - são as mesmas: 29 de março de 1885, às seis horas da manhã de um domingo.


Uma curiosidade acerca da obra de Dezsö Kosztolányi e sua edição brasileira: originalmente, Kornél Esti era um novela, um romance de menor extensão. Embora cada capítulo permitisse uma leitura autônoma, obtida sobretudo pelo trabalho experimental de Dezsö com a fragmentação e com a não linearidade da narrativa descontínua, a organicidade da obra foi estruturada em 18 capítulos. A edição brasileira, publicada pela primeira vez em 1996 pela Editora 34, com tradução do arquiteto e tradutor Ladislao Pedro Szabo (1958-2007), traz uma seleção de 13 dos 18 capítulos, dispostos em outra ordem e apresentados como contos ao leitor brasileiro sob o título de O tradutor cleptomaníaco e outras histórias de Kornél Esti. No original, a narrativa sobre o tradutor cleptomaníaco aparece no capítulo 14, enquanto que, na edição brasileira, é apresentada como o conto de abertura da obra.


Apresentamos aqui o capítulo quatorze da obra Kornél Esti, de Dezsö Kosztolányi, seguida de sua tradução,”O tradutor cleptomaníaco”, feita por Ladislao Szabo:



TIZENNEGYEDIK FEJEZET



Költőkről és írókról beszélgettünk, régi barátainkról, akik egykor velünk együtt vágtak neki az útnak, aztán lemaradtak, és nyomuk veszett. Időnként egy nevet dobtunk a evegőbe. Ki emlékszik még rá? Bólongtunk, és szájunkon halvány mosoly derengett. Szemünk tükrén egy elfeledettnek hitt arc rémlett föl, egy elkallódott pálya és élet. Ki tud róla valamit? Él még? A kérdésre csönd volt a felelet. Ebben a csöndben dicsőségének elszáradt koszorúja úgy csörgött, mint avar a temetőben. Hallgattunk.


Így hallgattunk akkor is, percekig, mikor valaki Gallus nevét idézte.

- Szegény - mondotta Esti Kornél. - Én évekkel ezelőtt még láttam - de ennek már hét-nyolc éve lehet - nagyon szomorú körülmények között. Ekkor olyasmi történt vele egy detektívregénnyel kapcsolatban, ami maga is detektívregény, a legizgalmasabb és legfájóbb, amit valaha átéltem.


Hát ismertétek őt, legalább félig-meddig. Tehetséges fiú volt, szikrázó, ösztönös, amellett lelkiismeretes és művelt is. Több nyelven beszélt. Angolul úgy tudott, hogy állítólag a walesi herceg is tőle vett angol nyelvleckéket. Négy évig élt künn Cambridge-ben.


Volt azonban egy végzetes hibája. Nem, nem ivott. Hanem mindent, ami keze ügyébe esett, elemelt. Lopott, mint a szarka. Mindegy volt neki, hogy zsebóra-e, mamusz vagy egy óriási kályhacső. A lopott holmik értékével éppúgy nem törődött, mint térfogatukkal és nagyságukkal. Gyakran nem is látta hasznukat. Öröme mindössze abból állott, hogy megtegye, amit akart: hogy lopjon. Mi, legközelebbi barátai, igyekeztünk őt jobb belátásra bírni. Lelkére beszéltünk, szeretettel. Leszidtuk és megfenyegettük. Ő igazat is adott nekünk. Ígérgette, hogy küzdeni fog a természete ellen. De az értelme hiába küzdött, a természete erősebb volt nála. Folyton visszaesett.


Számtalanszor rápirítottak és megalázták őt idegenek, nyilvános helyen, számtalanszor tetten is érték, s nekünk ilyenkor mindig hihetetlen erőfeszítést kellett kifejtenünk, hogy tettének következményeit valahogy elsimítsuk. Egy ízben azonban a bécsi gyorson kiemelte egy morva kereskedő pénztárcáját, aki ott a helyszínen lefülelte, s a legközelebbi állomáson átadta a csendőröknek. Megláncolva hozták Budapestre.


Ismét próbáltuk menteni. Ti, akik írtok, tudjátok, hogy minden a szavakon fordul meg, egy költemény jósága éppúgy, mint egy ember sorsa. Bizonyítgattuk, hogy kleptomániás és nem tolvaj. Az, akit ismerünk, rendszerint: kleptomániás. Az, akit nem ismerünk, rendszerint: tolvaj. A bíróság nem ismerte őt, ennélfogva tolvajnak minősítette, és kétévi börtönre ítélte.


Miután kiszabadult, egy sötét decemberi reggelen, úgy karácsony előtt, éhesen, lerongyoltan rontott be hozzám. Térdre rogyott elém. Könyörgött, hogy ne hagyjam el, segítsek rajta, szerezzek neki munkát. Arról, hogy a neve alatt írjon, egyelőre szó se lehetett. Viszont mást nem tudott, mint írni. Fölkerestem hát egy derék, emberséges kiadót, beajánlottam, s a kiadó másnap meg is bízta egy angol detektívregény lefordításával. Afféle szemét volt ez, mellyel mi átalljuk bepiszkítani a kezünket. Nem olvassuk el. Legföljebb lefordítjuk, de akkor kesztyűt húzunk. Címe - még ma is emlékszem -: Viciszláv gróf titokzatos kastélya. De mit számított ez? Örültem, hogy tehetek valamit, örült ő is, hogy kenyérhez jut, s boldogan látott hozzá a munkának. Oly szorgalmasan dolgozott, hogy - a kikötött határidőt meg se várva - a kéziratot

három hét múlva leszállította.


Végtelenül elcsodálkoztam, mikor a kiadó pár nap múlva telefonon közölte velem, hogy pártfogoltam fordítása teljesen hasznavehetetlen, és ő ezért egy fityinget se hajlandó fizetni. Nem értettem a dolgot. Kocsira ültem, és odahajtattam.


A kiadó némán kezembe adta a kéziratot. Barátunk csinosan legépelte, meglapszámozta, sőt az oldalakat nemzetiszín zsineggel is összefűzte. Mindez őrá vallott, mert - azt hiszem, már említettem - irodalmi tekintetben megbízható, aggályosan pontos volt. Olvasni kezdtem a szöveget. Fölkiáltottam az elragadtatástól. Világos mondatok, elmés fordulatok, szellemes nyelvi lelemények sorakoztak egymás mellé, melyek talán méltók se voltak ehhez a fércműhöz. Ámulva kérdeztem a kiadótól, hogy mi kivetnivalót talál ezen? Az most kezembe nyomta az angol eredetit, éppoly némán, mint a kéziratot, s arra kért, hogy vessem össze a két szöveget. Egy fél óráig búvárkodtam, hol a könyvbe, hol a kéziratba pillantva. Végül döbbenten álltam föl. Kijelentettem, hogy a kiadónak tökéletesen igaza van.


Hogy miért? Ne próbáljátok kitalálni. Tévedtek. Nem valami más regény kéziratát csempészte oda. Ez csakugyan Viciszláv gróf titokzatos kastélyá-nak gördülékeny, művészi, helyenként költői lendületű fordítása volt. Megint tévedtek. Egyetlen félreértés se fordult benne elő. Végre ő igazán tudott angolul is és magyarul is. Hagyjátok abba. Ilyet még nem hallottatok. Más volt itt a bibi. Egészen más.


Én is csak lassanként, fokról fokra jöttem rá. Ide figyeljetek. Az angol eredeti első mondata így hangzott: A viharvert, ódon kastélynak mind a harminchat ablaka tündöklött. Fönn az első emeleten a táncteremben négy kristálycsillár ontotta pazar fényét... A magyar fordításban ez állt: A viharvert, ódon kastélynak mind a tizenkét ablaka tündöklött. Fönn az első emeleten két

kristálycsillár ontotta pazar fényét... Tág szemeket meresztettem, és tovább olvastam. A harmadik oldalon az angol regényíró ezt írta: Viciszláv gróf gúnyos mosollyal kiverte tömött pénztárcáját, s odavetette a kért összeget, ezerötszáz fontot... Ezt a magyar fordító ilyeténképpen tolmácsolta: Viciszláv gróf gúnyos mosollyal kivette pénztárcáját, s odavetette a kért összeget, százötven fontot... Most már baljós gyanakvás töltött el, amely a következő percekben - sajnos - szomorú bizonysággá erősödött bennem. Lejjebb, a harmadik oldal alján az angol kiadásban ezt olvastam: Eleonóra grófnő a táncterem egyik sarkában ült, estélyi öltözetben, s régi családi ékszereit viselte: a gyémántokkal rakott fejéket, melyet még ükanyjától, a német választófejedelemnétől örökölt, hattyúkeblén igazgyöngy füzér csillogott opálosan, ujjai pedig szinte merevedtek a briliáns-, zafír-, smaragdgyűrűktől... A magyar kézirat a fönti színes leírást nem kis meglepetésemre ekképpen adta vissza: Eleonóra grófnő a táncterem egyik sarkában ült, estélyi öltözetben... Több nem volt. A gyémántokkal rakott fejék, a gyöngyfüzér, a briliáns-, zafír- és smaragdgyűrűk hiányoztak.


Értitek-e, mit művelt ez a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes írótársunk? Egyszerűen ellopta Eleonóra grófnő családi ékszereit, s hasonló megbocsáthatatlan könnyelműséggel rabolta ki a különben annyira rokonszenves Viciszláv grófot is, akinek ezerötszáz fontjából csak százötvenet hagyott meg, és ugyanígy emelt el a táncterem négy kristálycsillárjából kettőt, ugyanígy sikkasztotta el a viharvert, ódon kastély harminchat ablakából huszonnégyet. Kerengett velem a világ. Döbbenetem csak akkor hágott tetőfokára, mikor minden kétséget kizárólag megállapítottam, hogy ez végzetes következetességgel vonul végig egész munkáján. Amerre csak járt a fordító tolla, mindenütt megkárosította a szereplőket, akiket csak akkor ismert meg, s ingót, ingatlant egyformán nem kímélve, belegázolt a magántulajdon alig vitatható szentségébe. Különféleképpen dolgozott. Legtöbbször szőrén-szálán eltűntek az értékek. Azoknak a szőnyegeknek, páncélszekrényeknek, ezüstneműeknek, melyek az angol eredeti irodalmi színvonalát vannak hivatva emelni, a magyar szövegben hűlt helyét leltem. Máskor csak elcsent belőlük valamit, a felét vagy a kétharmadát. Ha valaki az inasával öt bőröndöt vitetett a vonatfülkébe, ő csak kettőt említett meg, a másik háromról alattomosan hallgatott. Számomra mindenesetre az volt a leglesújtóbb - mert ez már határozottan rosszhiszeműségre és férfiatlanságra vallott -, hogy a nemesfémeket és drágaköveket nem ritkán értéktelen és silány anyagokkal cserélte föl, a platinát bádoggal, az aranyat rézzel, a gyémántot csehgyémánttal vagy üveggel.


Lógó orral vettem búcsút a kiadótól. Kíváncsiságból elkértem a kéziratot, s az angol eredetit. Minthogy izgatott ennek a detektívregénynek igazi rejtélye, otthon tovább folytattam nyomozásom, s pontos leltárt készítettem az ellopott tárgyakról. Déli egytől hajnali fél hétig dolgoztam szakadatlanul. Végül kiderítettem, hogy megtévelyedett írótársunk a fordítás során az angol eredetiből jogtalanul és illetéktelenül 1.579.251 font sterlinget tulajdonított el, 177 aranygyűrűt, 947 gyöngy nyakéket, 181 zsebórát, 309 fülbevalót, 435 bőröndöt, nem említve a birtokokat, erdőket és legelőket, hercegi és bárói kastélyokat, s más apróbb-cseprőbb tárgyakat, zsebkendőket, fogpiszkálókat és csengettyűket, melyeknek fölsorolása hosszadalmas és talán céltalan is volna.


Hogy hova tette ezeket az ingókat és ingatlanokat, melyek végre csak papíron, a képzelet birodalmában léteztek, hogy mi célja volt ellopásukkal, annak vizsgálata messze vezetne, és így nem is firtatom. De mindez meggyőzött arról, hogy még mindig rabja bűnös szenvedélyének vagy betegségének, gyógyulásához semmi remény, és nem érdemes arra, hogy a tisztességes társadalom támogassa. Én erkölcsi fölháborodásomban levettem róla a kezem. Átadtam sorsának. Azóta nem hallottam felőle.


1932



O tradutor cleptomaníaco

Tradução: Ladislao Szabo


Falávamos de escritores e poetas, de velhos amigos, com que começamos a jornada, mas que depois se distanciaram e desapareceram. De quando em quando lançávamos um nome ao ar. Quem se lembra dele? Balançávamos a cabeça e um pálido sorriso se esboçava em nossos lábios. No espelho de nossos olhos surgia um rosto esquecido, uma carreira e uma vida perdidas. Quem sabe algo sobre ele? Viverá ainda? O silêncio respondia à pergunta. Neste silêncio, a coroa de flores de sua glória farfalhava, como farfalhavam as folhas no cemitério. Calávamo-nos.


Ficamos assim durante minutos, até que alguém evocou o nome de Gallus.

— Pobre sujeito — disse Kornél Esti—, encontrei-o anos atrás - , mas já faz sete ou oito anos, sob condições muito tristes. Foi quando lhe aconteceu algo relacionado com uma novela policial, algo que também havia sido uma história policial, a mais emocionante e mais dolorosa que já vivi.


Porque vocês o conheciam, um pouco, ao menos. Era um garoto talentoso, eletrizante, intuitivo, consciencioso e culto também. Falava várias línguas. Sabia inglês tão bem, que dizem que o príncipe de Gales tomara aulas particulares com ele. Havia morado quatro anos em Cambridge.


Mas tinha um defeito fatal. Não, não bebia. Mas surrupiava tudo que estava ao alcance de sua mão. Roubava como uma ave de rapina. Tanto lhe fazia se se tratava de um relógio de bolso, chinelos ou um enorme duto para chaminé. E não se preocupava também com o valor dos artigos roubados, nem com o seu volume e dimensões. Geralmente não se importava com a sua utilidade. Seu prazer consistia simplesmente em fazer aquilo que queria: roubar. Nós, os seus amigos mais próximos, nos esforçávamos para trazê-lo à razão. Falávamos à sua alma, carinhosamente. Repreendíamos e ameaçávamos. Ele concordava conosco. Prometia sempre lutar contra sua natureza. Mas a razão não vencia, sua natureza era mais forte. Recaía sempre.


Quantas vezes desconhecidos não o repreenderam, e não o humilharam em lugares públicos, quantas vezes não o flagraram, e, nessas ocasiões, tínhamos de tomar atitudes inacreditáveis para minimizar as conseqüências de seus atos. Certa vez, porém, no expresso para Viena, foi surpreendido por um comerciante morávio ao aliviá-lo de sua carteira, e entregue à polícia na estação mais próxima. Trouxeram-no algemado para Budapeste.


Tentamos salvá-lo de novo. Vocês, que escrevem, sabem que tudo é decidido pelas palavras: tanto o valor de um poema como o destino de um homem. Tentamos provar que ele era um cleptomaníaco e não um ladrão. Aquele que conhecemos geralmente é cleptomaníaco. Aquele que não conhecemos geralmente é ladrão. O tribunal não o conhecia; assim foi qualificado — ladrão, e condenado a dois anos de prisão.


Depois de libertado, numa sombria manhã de dezembro, próximo ao Natal, apareceu-me, esfomeado, esfarrapado. Jogou-se a meus pés. Implorou que eu não o abandonasse, que o ajudasse, que lhe arrumasse trabalho. Escrever sob seu próprio nome estava fora de qualquer cogitação. Nada sabia fazer, porém, senão escrever. Procurei então um editor honesto e humano, recomendei-o, e no dia seguinte o editor incumbiu-o da tradução de uma novela inglesa de detetives. Era um daqueles lixos com os quais nós não queremos sujar as mãos. Não o lemos. No máximo o traduzimos, usando luvas. Seu título — até hoje me lembro —, O misterioso castelo do conde Vitsislav. Mas que importava? Fiquei feliz por ajudá-lo, ele feliz por poder comer e assim começou o trabalho. Trabalhou com tanto afinco que em duas semanas — muito antes do prazo — entregou o manuscrito.


Fiquei extremamente surpreso quando, passados alguns dias, o editor me comunicou que a tradução do meu protegido era totalmente inutilizável, e por isso não estava disposto a pagar nenhum vintém. Não entendi bem. Fui até lá de táxi.


O editor, sem nada dizer, entregou-me o manuscrito. Nosso amigo o datilografara com capricho, numerara as páginas, até as prendera com uma fita com as cores nacionais. Isso era muito dele, pois — acho que já disse —, em questões de literatura, era preciso e escrupulosamente meticuloso. Comecei a ler o texto. Soltei um grito de admiração. Frases claras, mudanças engenhosas, montagens lingüísticas espirituosas se sucediam, muito mais digna que o original. Espantado, perguntei ao editor que defeito tinha encontrado. Ele me entregou o original inglês, de forma tão silenciosa quanto fez com o manuscrito, e pediu-me para comparar os dois textos. Por meia hora, mergulhei alternadamente no original e no manuscrito. Ao final, levantei-me consternado. Declarei que ele estava com toda a razão.


Por quê? Nem tentem adivinhar. Estão enganados. Não tentou contrabandear o texto de um outro original. Era realmente O misterioso castelo do conde Vitsislav, numa tradução fluente, artistíca, e por vezes poética. Estão novamente enganados. O texto não continha nenhum escorregão. Afinal, ele sabia inglês e húngaro perfeitamente. Parem de tentar. Disso vocês nunca ouviram falar. A mancada foi outra. Totalmente outra.


Eu também descobri aos poucos, gradualmente. Prestem atenção. A primeira frase do original inglês dizia assim: “As trinta e seis janelas do velho castelo, desgastado pelo vento, brilhavam. No primeiro andar, na salão de baile, quatro lustres de cristal iluminavam luxuosamente. Na tradução húngara estava: “As dezessete janelas do castelo, desgastado pelo vento, brilhavam. No primeiro andar, dois lustres de cristal iluminavam luxuosamente Arregalei meus olhos e continuei a leitura. Na terceira página, o escritor inglês dizia: “Com um sorriso irônico, o conde Vitsislav abriu sua carteira recheada e atirou a quantia pedida, mil e quinhentas libras...” Isso foi interpretado da seguinte forma pelo tradutor húngaro: “Com um sorriso irônico, o conde Vitsislav abriu sua carteira e atirou a quantia pedida, cento e cinqüenta libras...”. Tive uma péssima premonição, que — felizmente se tornou uma certeza nos minutos seguintes. Mais abaixo, no fim da terceira página, li na edição inglesa:


“A condessa Eleonora estava sentada num dos cantos do salão de baile, vestida para a noite, usando as velhas jóias da família: tiara de diamantes, herdada da sua tataravó, esposa de um príncipe alemão;sobre seu colo de cisne, pérolas verdadeiras de brilho opaco; seus dedos quase se enrijeciam com os anéis de brilhante, safira, esmeralda. O manuscrito húngaro, para minha grande surpresa, assim trazia: “ A condessa Eleonora estava sentada num dos cantos do salão de baile, vestida para a noite...” Sem mais. A tiara de diamantes, o colar de pérolas, os anéis de brilhante, safira e esmeralda haviam desaparecido.


Compreendem o que fizera esse infeliz escritor, merecedor de um futuro melhor? Simplesmente roubou as jóias de família da condessa Eleonora, e, com a mesma imperdoável leviandade, roubou até o simpático conde Vitsislav, deixando das suas mil e quinhentas libras apenas cento e cinqüenta,e da mesma forma surrupiou dois dos quatro lustres de cristal, e desviou vinte e quatro das trinta e seis janelas do velho castelo desgastado pelo vento. Tudo começou a girar ao meu redor. Minha surpresa só aumentou quando constatei, sem nenhuma dúvida, que essa determinação percorria todo o seu trabalho. Por onde sua pena de tradutor passasse, sempre causava prejuízo aos personagens, mesmo que só se apresentassem naquele capítulo, e, sem respeitar móvel ou imóvel, atropelava a quase indiscutível sacralidade da propriedade privada. Trabalhava de várias maneiras. Na maioria das vezes, os objetos desapareciam sem mais nem menos. Aqueles cofres, talheres de prata, cuja missão era enobrecer o original inglês, não os encontrei em nenhum lugar no manuscrito húngaro. Em outros casos só tirava uma parte, a metade ou dois terços. Se alguém mandava o criado levar cinco malas para a cabine do trem, ele só mencionava duas; sobre as outras três silenciava sorrateiramente. De todos os casos, para mim, o pior — porque isso decididamente mostrava má intenção e falta de hombridade — era que com freqüência trocava as pedras e metais preciosos por outros sem nobreza e sem valor; a platina por lata, o ouro por latão, o diamante por zircotina ou vidro.


Despedi-me do editor, cabisbaixo. Por curiosidade, pedi emprestado o manuscrito e o original inglês. Como estava intrigado pelo verdadeiro enigma dessa novela policial, continuei em casa minha investigação, e fiz um balanço completo dos artigos roubados. Trabalhei sem parar da uma e meia da tarde até seis e meia da manhã. Descobri, finalmente, que nosso desvirtuoso colega escritor apropriou do original inglês, durante a tradução, ilegal e indecentemente, 1.579.251 libras esterlinas, 177 anéis de ouro, 947 colares de pérola, 181 relógios de bolso, 309 brincos, 435 malas, sem falar das propriedades, florestas e pastos, castelos de príncipes e barões, e outros objetos menores, lenços, palitos de dente, campainhas, cuja listagem seria muito comprida e talvez inútil. Onde colocou todos esses móveis e imóveis que afinal só existiam no papel, no reino da imaginação; qual era a razão do seu furto; a investigação iria muito longe e assim melhor nem especular. Mas tudo isso me convenceu de que ele ainda era escravo de seu vício criminoso, ou da doença, e não existia nenhuma esperança de cura, e não merecia ser amparado pela sociedade honesta. Retirei minha proteção devido à minha indignação moral. Entreguei-o ao destino. Depois, nunca mais ouvi falar dele.


Dezső Kosztolányi. O tradutor cleptomaníaco e outras histórias de Kornél Esti. Tradução de Ladislao Szabo – São Paulo: Editora 34. 1ª edição – 1996 , 2ª edição – 2016. 136p. (Coleção Leste).







Oficina Palimpsestus - 2020. Todos os direitos reservados.